sokszor szerintem egy egyszerű "miben tudok segíteni?" a legjobb támogatás.

A gyászoló fél oldaláról tudom írni, hogy amikor néhány éve elveszítettem a nagyszüleimet, az volt a legnagyobb segítség, amikor valaki annyit kérdezett, hogy akarok-e beszélni róla. Ez szerintem egy tapintatos és empatikus kérdés, mert nekem például sokat segített - egy idő után, nem az első napokon! -, hogy beszélhettem róla és volt, aki meghallgatott, vette a fáradtságot, hogy megkérdezze, én mit szeretnék és nem pedig csak kíváncsiskodni akart. Szóval szerintem az is fontos, hogy aki ilyen helyzetbe kerül, az merje kimondani, hogy nem akar erről beszélni. És emiatt egy percig ne érezze rosszul magát senki, a másik, az érdeklődő fél pedig tartsa ezt tiszteletben.

@fancsikaieszter

3 жыл бұрын

Teljesen igazad van, szerintem nagyon nagy baj, hogy sokszor még ilyen helyzetben is a gyászoló akar megfelelni másoknak, nem pedig fordítva.

Teljesen egyetértek veled abban, hogy ezt valamilyen módon tanítani kéne, mert általában nincsen jó példa az ember előtt, főleg ha fiatalon történik vele. Én 20 éves voltam, amikor elveszítettem az édesanyámat és csak sodródtam az eseményekkel, de leginkább senkivel sem akartam beszélni, mert úgy éreztem, hogy ha mégegyszer valaki azt mondja, hogy sajnálom, akkor felrobbanok. A nagymamám ragaszkodott ahhoz, hogy a temetés után lehessen részvétet nyilvánítani, nagyon sokan voltak és amikor meghallottam, hogy valakik azt boncolgatják sorban állás közben, hogy én vajon ki lehetek, akkor angolosan távoztam a temetőből. Én nagyon sok évig küszködtem ezzel, hogy annyira felkészületlen voltam, nem tudtam igazán meggyászolni, inkább nem beszéltem róla senkivel. Polcz Alaine könyveit tudom ajánlani azokak, akik erről a témáról többet szeretnének tudni, nekem sokat segítettek.

@fancsikaieszter

3 жыл бұрын

Nagyon sajnálom, hogy ilyen nehéz volt, borzasztó tapintatlan volt ez a "találgatás" részünkről, nem is értem hogy engedhet meg magának ilyet valaki. Köszönjük szépen az ajánlást!

Nagyon köszönöm ezt a videót Eszter. Én gyászolói oldalról tudom mondani, illetve megerősíteni, hogy annál rosszabb nincs, amikor a legjobb barátok egy része nem hív, nem keres, mert az biztosan zavarna, biztos annyian írnak, hívnak... Írni kell, hogy itt vagyok, kérlek szólj, ha szeretnél beszélni, ha segíthetek. Elmondhatatlanul sokat jelent, ha az ember tudja, hogy ott vannak mögötte. Épp eléggé elvégteleníti a gyász a magányt, egy különös burokba tesz és ha még direkt nem is keresnek annak okán, hogy akkora a tragédia és a fájdalom...és akkor jól magadra maradsz, nagyon rossz. Ráadásul sajnos ezzel könnyen kelti azt a hatást, hogy a másikban nincs túl sok empátia vagy intelligencia. Az ilyen helyzetekben kell odaállni a másik mellé. Szóval ez nagyon fontos téma és minden hasznos volt!

Nagyon jó gondolatok és "jó téma". Az empátia nagyon hiányzik az emberekből. Nagy hibának tartom az illemtan óra hiányát az iskolában,mert többek közt ezt a témát is lehet kibeszélni,mert majdnem minden gyerek találkozik a gyásszal,mire iskolás lesz.

A legjobb ,legőszintébb,amit kaptam segítséget,a barátnőmtől az volt,hogy rám írt,akarok -e beszélni,tudok- e egyáltalán,vagy csak írjunk. A lényeg a tapintat és az,hogy tudja a másik,hogy nincs egyedül,ennyi kell,sem több sem kevesebb

Nekem mikor apum meghalt (akkor voltam 16) az segített a legjobban, hogy azt mondtam az ismerőseimnek, hogy ne foglalkozzanak vele(m). Nyugodtan mondják el, ha boldogok, ha valami jó történt az életükbe. Nekem ez segített. Fordított esetben én csak annyit kérdeznék az illetőtől, hogy számára mi lenne a legjobb, mi az a viselkedés amivel úgy érzi számára a legkönyebb ezt elviselni.

Tetszett és örülök, hogy ilyenről is beszélsz! :) Talán ami még nagyon jellemző, vagy lehet, hogy csak én éltem meg rosszul, az az amikor kerülnek az emberek...

Nagyon hasznos téma, köszönjük a videót! Jól tudnak jönni hasonló tanácsok, mert úgy érzem általában a tehetetlenség érzése szüli a nem odaillő viselkedést.

Nagyon köszönöm ezt a videót (is)!

Hát nem tudom. Én jó pár ève elvesztettem édesapámat és kifejezetten írtóztam attól hogy mindenki részvétet nyílvànít! A munkatàrsaimnak sem mondtam el! A főnököm is csak azért tudta mert aznap dolgoztam volna. A temetéseken is amikor a vègén sorba àllnak és olyan emberek jönnek oda( azokban a percekben amikor keresed az élet értelmét ), akiket szinte nem is ismersz...szàmomra gusztustalan! De persze elhiszem hogy vannak emberek akiknek ez segít! A facebook bejentèseknek se vagyok a híve,számomra ezeknek a legtöbbje csak feltünősködik! Kövezzetek meg ,nevezzetek lelketlennek de így gondolom!

@petramate3874

2 жыл бұрын

Egyetértek

Azért is nehéz ez, mert nem tudni mindig, hogy a gyászolónak mi esne jól, a részvétnyilvánítás vagy az, ha békén hagyják. Van olyan ismerősöm, aki azt mesélte, hogy hálás volt mindenkinek, aki nem szólította meg őt a témában, amikor gyászolt. Én meg pont az ellenkezőjét éreztem, amikor apukám meghalt, iszonyatosan jól esett, ha bárki hozzám szólt, akkor is, ha iszonyatosan bénán tette és hülyeségeket mondott (mondjuk ez mind olyan embertől volt, akikről tudtam, hogy az együttérzés vezérli őket, csak nem tudják, hogy csinálják). De abban nagyon egyetértek, hogy ezt nem szabad tabuként kezelni, igenis beszélni kell(ene) róla a gyerekekkel, mert ha nem is adunk tuti módszert a kezébe, akkor is könnyebben tudja majd mérlegelni talán, hogyan viszonyoljon a másikhoz.

Köszi a gondolatokat! Szerintem magyar társadalmi szinten is nagyon látványos az együttérzés hiánya, amikor politikai vezetés kommunikációjából szinte teljesen hiányzik a veszteségek elismerése, korrekt bemutatása (covid krízis). A trauma, fájdalom legitimitása sérülhet ezzel, plusz ráerősít a problémák társadalmi szintű tagadására, bagatellizációjára. Köszi hogy ennek ellensúlyozását segíted. Peace!

@fancsikaieszter

3 жыл бұрын

Nagyon igazad van!

Fontos téma! A pàr eves gyerekre kiterve, ha az ember olvas a gyereknek meset, mondjuk fôleg disney meseket, akkor ott szinte mindig elôjön a halal. A lanyom 4,5 éves es az Oroszlan kiraly es Elza kapcsan kezdte el foglalkoztatni es solat kerdezett/kerdez rola. Szokta kerdezji h mi is meghalunk-e, es ha igen mikor. El szoktam mondani h igen, megfogunk, de jo esellyel majd ha mar öregek leszünk. Persze annyira meg nem fogja fel, hal istennek nem halt még meg kôzeli hozzatartozoja, de sztem fontos h ha kerdez akkor öszinten valaszoljunk.

Azért valljuk be ez nagyon sokunknak rettentő kínos tud lenni. Én pl soha nem tudom mit mondjak, mivel bántom meg a másikat, ami azért nem túl nehéz, mert ilyenkor borzasztóan érzékeny az ember. Ahogy én sem tudtam mit reagáljak, mikor meghalt a nagypapám, akit nagyon szerettem, és mindenki jött részvétet nyilvánítani. Biztos érzéketlennek tűntem, mert bár nagyon szomorú voltam, de nem sírtam, mindenkinek csak annyit tudtam mondani, hogy kösz. Az empátia része meg nagyon nehéz. Most ha egy közeli barátom veszít el valakit, akkor mindenképp próbálok együttérezni, és segíteni. De pl van ismerősöm, akinek 89-ben halt meg a férje, és a mai napig siratja és gyászolja. Én értem, hogy borzasztó lehet egy társat elveszteni, de azért rettentő nehéz 30 évig osztozni a gyászban.

Amikor anyukám meghalt, az én elit sógornőm úgy vigasztalt meg hogy, hihi nyugi Kati ez olyan mint egy szakítás, 4 hónap múlva nem szabad sírnod anyukád után, mert bolondnak néznek majd téged, és zárt osztályra kerülök. Tavaly bátyám feleségének az anyukája meghalt, hosszú agydaganatban szenvedett és ezt neki végig kellett nézni. Azt hiszem hogy ezek a szerencsés nők akik burokban nevelkedtek fel, ahol az apukájuk anyagilag mindent megoldott helyettük vagy a férjük. Ezek a nőkre mindig úgy tekintettem én aki nem szerencsés nő, hogy valami másik párhuzamos dimenzió világban élhetnek, ahol nincs tragédia, fájdalom és veszteség érzése. De most hálát adok az Istennek hogy nem ilyen burokban nevelt fel engem, és ha ér engem egy tragédia vagy mást, együtt tudjak magammal és másokkal is érezni. Megtanultam egyedül felállni a padlóról, és azt is megtanultam ha valami fájdalom vagy veszteség ér, az egy erőszakos terelgetés hogy merre is menjek valójában, meg ha nem is arra mennék szívem szerint. Minden egyes fájdalom tragédia, egy terelgetés egy tanulság és ha nem vonjuk le a tanulságot a fájdalom öl akkor újra ugyan azt fogjuk megkapni, hogy tanuljunk belőle és ne csak menjünk mellette vagy elhalasszuk.

A magzat elvesztése téma sajnos a legnagyobb probléma. Annyi ember van, aki empátia nélkül reagál, holott ez iszonyú trauma egy nőnek. Tény, nem lehet ilyenkor mit mondani és valószínű, hogy a másik fél is biztatni akarja a gyászolót a ' próbálkozzatok és majd sikerül' megjegyzésekkel, de szerintem jobb lenne ilyenkor csendben maradni és csak meghallgatni a másikat.

Legközelebbről a vetélésem után találkoztam azzal, hogy hogyan állnak az emberek egy ilyen helyzetben hozzám. Szerencsére nem volt negatív tapasztalatom. Talán van még remény 🙏

Én azt nem fogom soha megérteni, hogy ha valakinek meghal egy közeli hozzátartozója akkor miért az az "első" dolga, hogy azt a Facebookon fekete borító meg profilkép segítségével jelezze. Egy szó nélkül. Aztán megindulnak a népek a részvétem meg sajnálom kommentekkel, de állítom 20 emberből 18 tuti azt sem tudja ki halt meg. Vagy hogy egyáltalán meghalt e valaki. Ezt biztosan nem magyarázza az, hogy minél több emberrel akarja tudatni, hogy kevesebben zavarják. Szerintem.

@fancsikaieszter

3 жыл бұрын

Szerintem ilyenkor pont van egy olyan küzdés, hogy nem akar róla beszélni, de annyira feszíti belülről, hogy ezzel is probál kicsit könnyíteni a lelkén. Ilyen helyzetben szerintem mindenki olyan sorban csinálja a dolgait, ahogy gondolja. Gyászolóként nincs jó vagy rossz, mivel a legdurvább őrjítő érzelmek vezérlik, amivel a fájdalmat minden módon próbálja enyhíteni.

@kocsisangi

3 жыл бұрын

@@fancsikaieszter természetesen mindenki olyan sorban csinálja ahogy neki jól esik. Nekem személy szerint nem kívánkozna ki a Facebook oldalamra. A Facebook és Instagram régen nem arról szól, hogy tényleges emberi kapcsolatokat tartsanak az emberek a fizikai akadályokat legyőzve. Nagyon nagy többség csak "magamutogat". Ezért is idegen nekem ez a fajta reakció. Én picit másképp állok a gyászhoz, az élethez, a halálhoz mint a nagy átlag, biztos azért furcsa nekem. Évekig dolgoztam temetkezéssel kapcsolatos szolgáltatásban, nagyon sok féle gyászt láttam már, és nagyon sokan mesélték el azt, hogy mikor mit éreznek.

Valóban nem lenne rossz ezt tanítani a gyerekeknek. Én a másik tábort erősítem, aki nem nagyon tud mit kezdeni ezekkel a helyzetekkel, ezt hoztam otthonról. Nagyon nehéz ezt leküzdeni felnőttként, fura lehet amit írni fogok, de nekem a közösségi média segített egy kicsit ebben. Láttam/látom, hogy illik ezt csinálni, mit illik ilyenkor mondani, általában hogy reagálnak az emberek ilyen helyzetben. Könnyebb lenne mindenkinek, ha lenne egy illemtanóra, ahol az ehhez hasonló élethelyzetekre adnának lehetséges megoldásokat.

Egy hónapja veszítettem el az édesanyámat (7 honapos ikerterhesen,ahol az egyik baba beteg,tehát hatvanyozottan érzékeny voltam/vagyok)és a Facebookon írtam ki,hogy elment és mikor lesz a temetés,barátoknak,rokonoknak címezve,(miután a gyasztaviratok ideje lejárt) érkezett egy hozzászólás,hogy "várható volt",Ez annyira szívén ütött, hogy szerencséje volt az illetőnek,hogy nem velem szemben állt.Ez egy olyan tapintatlan megfogalmazás, hogy el nem tudom mondani.A legalább nem szenved többet és jobb így dolgot mindenkitől megkaptam de a fájdalmamon nyilván szemernyit nem segített, olyan volt,mintha örülnöm kellett volna.Persze a szívem erezte,hogy én sem akartam,hogy tovább szenvedjen,hiszen nem érdemelte meg,de ilyet nem illik mondani.Nekem is az esett jól,ha valaki azt mondta,ha beszélni szeretnél róla akkor itt vagyok.Ennel több nem kell, nem kell feszegetni és megmagyarázni szerinted miért jó így. Sajnos magzat témában is van tapasztalatom,több is és valóban hiányzik az empátia az emberekből, ezt csak az érti aki átélte. Köszönöm,hogy beszéltél erről,mert ez nagyon fontos téma.

@petramate3874

2 жыл бұрын

Nagyon átérzem, amit írsz, nekem is sok szenvedés után ment el apukám a mennyországba, egyem a szívét...engem is nagyon kiborított mikor mondták, hogy legalább nem szenved....én inkább azt kérdeztem tőlük, nem lett volna jobb, ha meg sem betegszik???Néha azt érzem, hogy az emberek olyan könnyen túl tudnak lépni olyan embereken, akik a mindennapjai része voltak.Nem értem.Drukkolok neked, hogy mihamarabb erősödj meg elkileg, jó egészséget neked és a babáknak!

@era1892

2 жыл бұрын

Sajnálom a veszteséged 😪

@barbarabkiraly858

2 жыл бұрын

@@petramate3874 őszinte részvétem es köszönöm neked ❤

@barbarabkiraly858

2 жыл бұрын

@@era1892 köszönöm 💔

Ha gyászolsz, vagy gyászolót támogatnál: Gyászfeldolgozás Módszer®