Döbbenet!

:'(

Drága Kislükém! Istenem, de rég nem írtam neked… Emlékszem - még mindig nem töröltem - az SMS-re, amit a hangtechnikusunknak küldtem arról a próbáról, ahol bemutatkoztál… „Ha ez a fiú lesz a kiválasztott, akkor nem kell többet meleglevegőt hangosítanod!”. És tényleg: mikrofon nélkül is képes voltál betölteni hatalmas tereket. A napokban lesz az évfordulója, hogy megszületett a döntés, és három hétre rá már át is vetted a stafétát egy Pokolgép előtti koncerten. Pillanatok alatt beilleszkedtél a zenekarba, énekesként, barátként egyaránt… Rengeteget beszélgettünk - de jó is volt! A Legjobb Barátom lettél, hiába voltál olyan fiatal… Még csak akkor érettségiztél! Nagyon szeretnivaló voltál, és mint egy szivacs, úgy ittad magadba a szeretetet - de úgy adtad is vissza. A Rockmaratonra készültünk épp… És beszélgettünk, mint mindig. Eleinte a koncertről, de egyszerre csak olyan dolgokat kezdtél elmesélni, amiket talán soha, senkinek. És én is olyan dolgokat mondtam el, amiket soha senkinek. Olyan sebek, olyan fájdalmak, amiket csak mi értettünk meg egymásnak…. Emlékszem, alig vártuk, hogy végre az autók becsatlakozzanak és megölelhessük egymást, ahogy máskor is - mégis más volt ez az ölelés… Nekem volt mihez hasonlítanom: arra emlékeztetett, amikor megszülettek a gyerekeim, és feledve a tolófájásokat, csak azt vártam, hogy végre magamhoz szorítsam őket, és soha többé ne engedjem el… Akkor születtél meg „gyermekemnek lenni”. Az Ajándékfiam - innentől ez lett a „státuszod”, amikor bemutattalak, s te pótanyádként mutattál be mindenütt. Volt ebben valami megtisztelő, valami felemelő - és persze: járt vele egy csomó szeretet, és mégtöbb felelősség… De tudtuk mindketten, hogy - hiába nem volt köztünk köldökzsinór - ez nem egy elvágható kapcsolat! Azért - kamasz kölyök lévén, telve sebbekkel a lelkedben - letesztelted egyszer-kétszer… De soha senkinek nem sikerült ezt elszakítania, és nem is fogja soha! Hálás vagyok a sorsnak, hogy utamba sodort. És hálás vagyok azért is, mert az együtt töltött időben sikerült megadni annyi szépet és jót, mint sok „vérszerinti” anya-fia kapcsolatban sem adhattak meg. Biztonságot és szeretetet… Fejlődést és gyarapodást… Álmokat… Élményeket, kalandokat… Énekesként, barátként, gyermekként! Az Emberem voltál... Ezt is hányszor énekelted nekem! A koncerteken, ha felcsendült, bármit is csináltunk épp, egymást kerestük... Persze, jutott könnyekből is, fájdalomból is - de ez is az élet része, ezt is meg kell tudni élni, ettől lesz még értékesebb minden jó pillanat. Amikor elmentél a zenekarból, azt hittem, megszakad a szívem. Baromira fájt. Tudtam, hogy neked se könnyű! És mindketten tudtuk, hogy bármi is történik épp: ha baj van, ott leszünk… Ahogy ott voltunk mindig, te nekem, én neked… Nézem a videót… Hallgatom a Dream Ont, amiről csak kevesen tudják, hogy lett életed egyik legfontosabb dala! Nem tudják, hogy nekem énekelted, százszor, ezerszer, ki tudja hányszor, amikor fájdalmak között élve sokszor feladni készültem. De te nem engedted… Ott voltál velem, fogtad a kezem! Éreztetted, hogy szükséged van rám, mert tudtad, ez erőt ad nekem. A tekintetemből tudtad, hogy hiába mosolygok, énekelek akár: épp szét szakadok, még azt is tudtad, hogy fizikai fájdalomtól, vagy - ahogy te hívtad - a fejemben, a mókusaimtól nem találok békét… de te ott voltál nekem! Ahogy én is ott voltam, amikor épp te vesztetted el a fonalat… mindegy volt, hogy „csak” nem merted otthon megmondani, hogy épp bukásveszély van és tanulni kellett veled, vagy a sors épp kivette szemedből a fényt, és onnan kellett visszarángatni! A sors… az a qrva sors, amely összesodort minket, és lehetővé tette azokat a csodálatos pillanatokat, amelyeket együtt töltöttünk. Amely megedzette kettőnk között a köteléket. És amely gondoskodott róla, hogy mindkettőnknek kijusson a leckékből, hogy ezt értékelni tudjuk… Azt hiszem, sokkal gondosabb, jobb voltam pótanyának, mint anyának… és te mellettem lehettél önmagad, az összes erényeddel és hibáddal. És azt hiszem, cserébe olyan fiam lehettél, aki bármely anyának ajándék lett volna! Nézem a videót, és megszakad a szívem… És soha nem fogom magamnak megbocsátani, hogy nem voltam ott melletted, miközben kezemben a telefonnal őrjöngtem, mert tudtam, hogy baj van… Napok óta tudtam, csak hát… Nézem a videót, hallgatom a hangod… Nem érdekel, ki mit mond, gondol… Életed egyik legjobb, legboldogabb szakaszában lehettem melletted! És igyekeztem megtenni mindent ezért, mert tudtam: az idő sürget - csak arra nem gondoltam, hogy a te időd fogy el… Nézem a videót… …lehunyt szemmel, hisz úgy is látom! De egyelőre még nem akarom látni azt a világot, amiben nem vagy benne, amiben nem hívsz fel, nem jössz el… Utóirat: nem a francokat! Péntek hajnalban felriadtam! Az edény megmozdult a konyhában, a mozgásérzékelő megbolondult, és egy agyament poloska folyamatosan nekirepült a bekapcsolva hagyott tévé képernyőjének. A torkomba dobogott a szívem, pedig nem szoktam megijedni ilyesmitől… Az se jutott eszembe, hogy - mellékesen - a szárítón nem is volt épp edény! Leírhatatlan, megmagyarázhatatlan félelemszerű járt át… Már tudom, miért…

@Mammy1970

5 жыл бұрын

kzread.info/dash/bejne/mnuFq5SPfdGcabA.html